Egy születésnapi kiadásnál az ember azt várná, hogy maximum a nosztalgia csíp be, nem a kommentmező. Ehhez képest a Rayman: 30th Anniversary Edition körül most az a legnagyobb kérdés, hogy szabad-e hozzányúlni ahhoz a hangulathoz, ami anno a pályák között is életben tartotta a varázst. És igen, ez az a pillanat, amikor a “csak zene” hirtelen nagyon nem csak zene.
A csomag amúgy papíron igazi ünnepi svédasztal: több klasszikus változat egyben (konzolos és kézikonzolos verziók), egy eddig hivatalosan nem játszható prototípus, plusz egy rakás extra pálya a régi bónuszcsomagokból. Kapott modern kényelmi dolgokat is, mint a visszatekerés, több mentés, és olyan “nem akarok ma szenvedni” opciók, amik a kilencvenes években még valószínűleg eretnekségnek számítottak.
A balhé magja viszont az, hogy a kiadás “újraálmodott” zenét használ, és ez sokaknál nem nosztalgiafrissítésként csapódott le, hanem identitáscserének. A reakciók lényege nem az, hogy az új zene hallgathatatlan lenne, hanem hogy más ízű. Más ritmus, más hangsúly, más aura. Az eredmény meg az, hogy a játék hangulata egyes részeken olyan, mintha ugyanazt a pályát futnád, csak közben valaki átállította a világítás színhőmérsékletét. Apróság, mégis azonnal feltűnik.
Az új zenei anyag mögött ráadásul olyan név áll, aki a sorozat modernebb korszakához már korábban is erősen hozzátett, szóval nem “ismeretlen random kísérlet” az egész. A gond inkább az, hogy a Rayman 1-féle hangzásvilág sokak fejében konkrét emléklenyomat, és azon az ember agya nem szeret, ha valaki utólag filctollal igazít.
A jó hír, hogy a visszajelzések nem a szokásos “kösz, majd egyszer” fiókba mentek: felmerült, hogy bekerülhet egy opció, amivel vissza lehet váltani a régi zenékre. Na ez már az a mondat, amitől hirtelen mindenki egy fokkal nyugodtabb lesz, mert nem kell ízlésvitát nyerni, elég választási lehetőséget kapni. Közben persze nem csak a zene kap kritikát, páran technikai nyűgöket is emlegetnek, szóval bőven van még mit csiszolni, ha a kiadás tényleg “definitív” akar lenni, nem csak ünnepi.
És itt jön a Zenedoboz-tanulság: a játékzenék egy része nem háttér, hanem emlékezet. Aki ezt megpiszkálja, az nem csak hangmintákat cserél, hanem gyerekkori reflexeket. A kérdés nem az, hogy melyik a “jobb”, hanem hogy miért ne férhetne meg mindkettő. Ha ez tényleg megvalósul, az lesz az igazi jubileumi ajándék: nem újraírni a múltat, csak kinyitni mellé egy új ajtót.
FORRÁSOK
Marci
What do you think? Share with us.
Comment section
Hozzászóláshoz vagy kommenteléshez jelentkezz be, vagy ha még nem vagy tagunk, regisztrálj.
News
Marathon’s music has stepped out of the game and into full album mode, with a Poppy-fronted headline ...
A brand-new GUNSHIP single just gave John Carpenter’s Toxic Commando the kind of musical punch that ...
