Egy születésnapi kiadásnál az ember azt várná, hogy maximum a nosztalgia csíp be, nem a kommentmező. Ehhez képest a Rayman: 30th Anniversary Edition körül most az a legnagyobb kérdés, hogy szabad-e hozzányúlni ahhoz a hangulathoz, ami anno a pályák között is életben tartotta a varázst. És igen, ez az a pillanat, amikor a “csak zene” hirtelen nagyon nem csak zene.
A csomag amúgy papíron igazi ünnepi svédasztal: több klasszikus változat egyben (konzolos és kézikonzolos verziók), egy eddig hivatalosan nem játszható prototípus, plusz egy rakás extra pálya a régi bónuszcsomagokból. Kapott modern kényelmi dolgokat is, mint a visszatekerés, több mentés, és olyan “nem akarok ma szenvedni” opciók, amik a kilencvenes években még valószínűleg eretnekségnek számítottak.
A balhé magja viszont az, hogy a kiadás “újraálmodott” zenét használ, és ez sokaknál nem nosztalgiafrissítésként csapódott le, hanem identitáscserének. A reakciók lényege nem az, hogy az új zene hallgathatatlan lenne, hanem hogy más ízű. Más ritmus, más hangsúly, más aura. Az eredmény meg az, hogy a játék hangulata egyes részeken olyan, mintha ugyanazt a pályát futnád, csak közben valaki átállította a világítás színhőmérsékletét. Apróság, mégis azonnal feltűnik.
Az új zenei anyag mögött ráadásul olyan név áll, aki a sorozat modernebb korszakához már korábban is erősen hozzátett, szóval nem “ismeretlen random kísérlet” az egész. A gond inkább az, hogy a Rayman 1-féle hangzásvilág sokak fejében konkrét emléklenyomat, és azon az ember agya nem szeret, ha valaki utólag filctollal igazít.
A jó hír, hogy a visszajelzések nem a szokásos “kösz, majd egyszer” fiókba mentek: felmerült, hogy bekerülhet egy opció, amivel vissza lehet váltani a régi zenékre. Na ez már az a mondat, amitől hirtelen mindenki egy fokkal nyugodtabb lesz, mert nem kell ízlésvitát nyerni, elég választási lehetőséget kapni. Közben persze nem csak a zene kap kritikát, páran technikai nyűgöket is emlegetnek, szóval bőven van még mit csiszolni, ha a kiadás tényleg “definitív” akar lenni, nem csak ünnepi.
És itt jön a Zenedoboz-tanulság: a játékzenék egy része nem háttér, hanem emlékezet. Aki ezt megpiszkálja, az nem csak hangmintákat cserél, hanem gyerekkori reflexeket. A kérdés nem az, hogy melyik a “jobb”, hanem hogy miért ne férhetne meg mindkettő. Ha ez tényleg megvalósul, az lesz az igazi jubileumi ajándék: nem újraírni a múltat, csak kinyitni mellé egy új ajtót.
FORRÁSOK
Marci
Te mit gondolsz erről? Oszd meg velünk.
Hozzászólások
Hozzászóláshoz vagy kommenteléshez jelentkezz be, vagy ha még nem vagy tagunk, regisztrálj.
Hírek
A Kena: Bridge of Spirits zenéje az a ritka fajta, amitől nem hangosabb lesz a játék, hanem mélyebb.
A Sword of the Sea zenéje Grammyt nyert, és tökéletes példa arra, amikor a játék OST-je kiszökik a m ...
